A második bekezdésben tárgyalt témából engem az fogott meg, ahogy kettéválasztja Kierkegaard a filozófia múlttal való foglalkozását az átlagos hétköznapok jövőorientáltságától. Kicsit hasonlított elemzése Schopenhauerhez, amikor azt hangsúlyozta, hogy a gyereknemzés a legfőbb cél az életben (amely kissé távolabb áll tőlem), de jól szemléltette, hogy a múltba révedés nem lehet életcél, és végeredményben ezt nevezte nonszensznek, ha jól értettem írását. Ezzel egyet tudok érteni, és hasznos lecke lehet számomra annyiban, hogy az egyszerű, hétköznapi teendőkön keresztül is eljuthatunk a boldogsághoz.

“Úgy képezzük tehát a lelkünket, mintha már a véghez elérkeztünk volna. Ne halogassunk semmit. Számoljunk le mindennap az élettel. Az számít, hogy mily szépen élünk, nem pedig, hogy mily sokáig.”
Személy szerint igen hajlamos vagyok dolgokat halogatni, ezért ez nagy hatással volt rám. A “majd holnap” mentalitás sok szenvedést okozott már az életemben. Úgy érzem, tényleg hasznát vehetem e bejegyzésnek.

Azért vétkezünk, mert mindnyájan csak részeit vesszük fontolóra az életnek, az egész életet egyikőnk se.”
E rész egybecseng azzal a spirituális tétellel, hogy a tartalom kevésébé fonos, mint a kontextus, és előbbi az utóbbi hatására nyeri el értelmét. Sokszor elveszek a részletekben, ehhez képest a kontextust észbentartva könnyebben veszem az akadályokat, vagy gyorsabban és örömtelibben teljesítek egy feladatot.

“Csak az erény nyújt állandó, biztos örömöt.”
Ez azt a tanítást juttajta eszembe, hogy az integritás és a gerinc az, ami állandó, minden más körülmény elporlik vagy megváltozik. Amikor például valami félelmetes dolgot visz véghez az ember, intuitíve érez egyfajta belső szilárdságot utána, ami független a külső körülményektől. Azt érzi, hogy egy kicsit kitágult, és biztosabbnak érzi magát.

“Az ábrándnak határa nincs. Az úton haladó előtt van valami végcél, a tévelygés végtelen. [...] Önmagunkon uralkodni a leghatalmasabb uralkodás.” Személyes tapasztalatból tudom megerősíteni, hogy kell valami cél az életben (legyen bármilyen hétköznapi), különben – önuralom nélkül – légiesnek, lebegőnek érzi magát az ember, és ez vonzza magához a többi negatív érzelmet is.

“Ha attól, ami szorongat, meg akarsz menekülni, nem másutt, hanem mássá kell lenned. [...] Orvosságot, nem más vidéket kell a betegnek keresnie.” Az impulzív viselkedés nem megoldás, úgy tűnik, hanem szembe kell néznünk a félelmeinkkel, hogy azok feloldódjanak. Minden embernek megvannak a saját acting out stratégiái, én személy szerint enni szoktam, ha izgulok.

“Nem az a szegény, akinek kevese van, hanem aki többre vágyik.” Seneca szépen alkot ellentétpárokat, és ezáltal egyértelműbbé válik a kontextus és a tartalom közötti különbség. Ha jól emlékszem, Buddha azt mondta, hogy a vágyaink rabjai vagyunk, ezek szerint tehát úgy tűnik, hogy a viszonyulásunk a fontos a dolgokhoz, a dolgok önmagukban tehát semlegesek (Seneca az életre mondja, hogy se nem jó, se nem rossz).

“Isten nélkül senki sem lehet jó ember.” Visszatérő motívumnak látom, hogy az igazán bölcs emberek mind hisznek Istenben. Másnak tűnik ez, mint a tradicionális vallás, ez inkább egy közvetlen, szubjektív Istenélményt takar, ami meghaladta a klasszikus, elévült dogmákat. David R. Hawkins az ERŐ kontra erő c. könyvben (Agykontroll, Budapest 2004) ír többet erről az élményről.

Saját élményeim alapján a yin-féle meditáció valóban egy puhább, kellemesebb, nyugodtabb érzékeléshez vezet, míg a yang-féle “munkaalapú” meditáció (a flow-élményhez hasonlóan, ahol egy adott célt igyekszünk minden erőnket bevetve elérni), amelyben kevesebb tapasztalatom van, inkább egy magabiztosságot és stabil érzést nyújt, de mindenképp hasonlítanak egymásra, mivel mindkettőnek meghatározó érzése az Erő és jelenlét.

A yang-féle megközelítéshez tudnám inkább kapcsolni az Arieté, a kiválóság értékét, melyet Pirsig említ. Hogy a kiválóságot kövessük, mint értéket, és ezáltal éljük meg az eggyéválást a munkánkkal; nagyon tetszik a megfogalmazása, és tudtam meríteni belőle.

A látszólagos szembeállításból azt gondolná az ember, hogy a két létezésfajta egymás ellentétei. Dr. David R. Hawkins szerint a létezés a birtoklási létforma meghaladása, tehát úgymond magában foglalja azt, csupán egy nagyobb kontextusból szemléljük a kérdést. Érdekes volt olvasni Frommot, ahogy megpróbálta megfogalmazni a két létforma közti különbséget tartalom, vagyis hétköznapi tárgyak, szereplők segítségével. Itt azt értem, hogy például a birtoklást a magántulajdonból (a latin “kisajátítani” szóból) vezeti le, holott Hawkins szerint a birtoklási vágy egy energiamező, kontextus, amelybe helyezve bármilyen tárgyhoz fájdalmas sóvárgással viszonyulunk. Ebből a szempontból tehát lényegtelen, honnan ered a sóvárgás (tárgyból nem, bizonyosan), mivel nem az adott tárggyal, tartalommal van a probléma, hanem a hozzá való viszonyulásunkkal. Itt azt igyekszem hangsúlyozni, hogy bár Fromm felhoz számos nagyszerű különbséget a hétköznapi életből a két létforma között, és szépen meg is tudja fogalmazni a Lét fogalmát, úgy tűnik, nem látja a jelentőségét a tartalom és a kontextus közötti elválasztásnak, holott a kulcs a viszonyulás megváltoztatásában rejlik, nem pedig az önmagáért való lemondásban és az aszketikus életmódban. Ha tehát egy magasabb kontextusból szemléljük a világot, a benne rejlő tárgyakhoz való viszonyunk is kellemesebbé válik, és közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, melyről Fromm is beszél. Elsősorban tehát nem birtokolt tárgyainktól szabadulunk meg, hanem a tőlük való fájdalmas függőségtől.

Dr. David R. Hawkins szerint (ERŐ kontra erő, Agykontroll, Budapest 2004, 58.o.) a vágy az az energiamező, amelyből a világot szemlélve mindent úgy tekintünk, hogy “kell”. Maga a tudatossági szintnek a sajátossága, hogy kielégíthetetlen, és örökké többet akar, tehát ha valamit hosszas fáradalmakkal megszereztünk, és még mindig boldogtalanok vagyunk, az nem a tárgy elégtelenségéből fakad, hanem a minket domináló gndolkodásból és energiakörből. Frommot olvasva tehát ez volt a legbántóbb szempont számomra, hogy nem látta a különbséget tartalom és kontextus között, azonban az “aktív Lét” fogalmából (mely nem feltétlenül nyughatatlan tevékenységet jelent) tudtam meríteni.

Azt tapasztaltam saját életemben, hogy a szeretet gyakorlása öngerjesztő folyamat, vagyis minél több szeretetet él meg az ember, egyre többet akar belőle. A megvilágosodott mesterek szerint mivel a szeretet megtapasztalásának lehetősége végtelen, és csakis a percepciónk az, ami eltakarja előlünk a szeretetet, mással foglalkozni nem igazán érdemes ebben az életben, mint a szeretet művészetével. Nehéz ezzel aktívan foglalkozni, de csak ebből származik az igazi boldogságunk.

Egy másik dologban azonban eltér a két kultúrkör: a halál megítélésében. Epikurosz megközelítését először olvastam itt, és meg is lepett a halálról való frappáns logikai megoldása. Érdekes számomra, hogy úgy tűnik, nem veszi figyelembe az ember tudatalattiját és állati agyát, mely attól függetlenül, hogy valamit logikailag kifogástalanul levezetünk neki, nehezen, sokszor pedig egyáltalán nem hajlandó elfogadni. Lehet, hogy nem egészen értem a megközelítését, mindenesetre hozzám közelebb áll az a módszer, ami az érzelmek tudatosítását és ilymódon való lecsillapítását szolgálja. Mindezt leginkább a halálfélelem kontextusában értem itt, de más érzelmekre vonatkoztathatóan is, amelyeket Epikurosz vágyaknak nevez. A módszere itt tehát nem volt számomra teljesen tiszta.

Amit Epikurosz a társadalom tagjai közötti szerződés megszegésének következményeiről ír, hasonlít Dr. David R. Hawkins tudatossági skálájához, melyben a klasszikus “hét főbűn” összefügg. Eppikurosz azt mondja, hogy az igazi büntetés a törvény megszegéséért a bűntudat, amely végigkíséri az embert akár élete végéig is. Hawkins skáláján a bűntudat, mint érzelem a megtapasztalható egyik legfájdalmasabb energiamező, amely magával vonja a többi negatív érzelmet is, mint harag, szégyen, félelem, vágy, szomorúság stb. Nagyon jó látni tehát, hogy van egy kultúrákon átívelő bölcsesség, melyet az ember viszonylag könnyen megtalálhat, ha keresi, és a boldogsága szolgálatába állíthatja.

Dr. David R. Hawkins tudattérképe:
ERŐ kontra erő, Budapest, Agykontroll, 2004. 58.o.

Azáltal, hogy hagyom végigfolyni az élményt magamon, adott esetben a félelmet, egyfajta megnyugvás lesz úrrá rajtam egy idő után, amit nem értem volna el, ha megettem volna egy bigmac menüt egy gyrosszal lekísérve, mindezt impulzív módon. Noha nagyon szeretem a McDonaldsot, és mellesleg nem bánt, hogy nem színhúsból készül a hamburgerük, van az a nap, amikor nem a leghelyesebb okból eszem náluk. A tanulság számomra az, hogy igyekezzek a lehető legtudatosabban viszonyulni az élményeimhez, legfőképpen amikor nehezebb helyzetben vagyok.

E tulajdonságtól vagy képességtől elkülönítve akkor voltam a legboldogabb, amikor a fejemben viszonylagos nyugalom volt. Ez azonban adódhatott körülményektől függetlenül is. Leginkább meditatív élményhez tudnám hasonlítani, amikor az ember énérzete kitágul, és megnyugszik a tudattól, hogy több, mint egy kis test és a fejben cikázó gondolatok.

Valahogy mindig e két tulajdonság, az uralom és a belső nyugalom által meghatározott körülmények között voltam a legboldogabb életemben.

Érdekes számomra, hogy az olyan könyvek, amelyek a belső harmóniát hangsúlyozzák, nagyjából ugyanazokat a technikákat javasolják, meleyeket évezredek óta használnak már. Ebből az a megnyugtató érzésem támad, hogy nem is olyan bonyolult a boldogsághoz vezető út. Többen mondták már azonban, hogy bár a lépések egyszerűek, egyáltalán nem könnyű megvalósítani őket.