Életfilozófia

Szép napot!

Nos, ha így írnék éééén…

a kép forrása: http://4.bp.blogspot.com/_r-9DTNdxzMo/RuwpW3c6u5I/AAAAAAAAAHM/VD2RdomYNdc/s1600-h/Bangkok+2007+Sept+1+078.jpg

Aki látta a filmet, amiben ez a kép szerepel, sztem tudja, mire gondoltam. Ez a múltban való élésre mutat rá. A szöveg szerint a filozófia a múltban él. Én ezt dichotómikusan értelmezem. egyrész persze jó, mert bennünk vannak a múlt tradíciói, a hagyományok, a történések. Csupán az a gond, hogy aki a múltban él, az gyakorta nem foglalkozik a jelennel, mert egyszerűen nem tud, mert annyira beágyazódtak a régimódokba, hogy azt észre sem veszi, ha elment mellette az idő, és már a régmúlt status quok már nem érvényesek.
Ez a kettősség a filozófiában is megvan; és ezt látom. Ez az olvasmány ebben a pillanatban érkezett el ahhoz a szakaszhoz, hogy a legutóbbi szöveggel párhuzamba állítsam. A filozófia jóságának megítélésére az előzőekben leírt dichotómia érvényes.

A másik, az a választásos dolog… Azt gondolom, igaz lehet az, hogy ha nem megfelelő pillanatban döntünk, akkor odáig fajul, hogy a lehetőség elszáll mellettünk, és utána már az is csak múlt, és a döntési szitutól függően lehet azt értékelni, hogy szerencsére vagy sajnos nem döntöttünk. A döntésben nem az a jó, hogy jól döntünk, hanem az, hogy döntöttünk, és saját felelősségünkre bíztunk magunkat, és nem vmi felsőbb idea számára. Nem sors keze, nem Isten, Allah… hanem önmagamban, bízva abban a képességben,. hogy felismerem a jó döntést (vagy a kisebb rosszat).

Tov szép napot!

Üdv: Pete

A vagy- vagy döntéssel kapcsolatban írnék egy-két gondolatot. Az életünk során számos olyan szituáció adódik, amikor döntéseket kell hoznunk, és ezek a döntések néha nagyon nehezek. Gyakran előfordul, hogy bizonyos okokból (lustaság, a következményektől való félelem) miatt halogatjuk a döntéseket, és sokszor az utolsó pillanatig várunk velük, akkor pedig már kapkodva kell meghozni őket, és ilyenkor nagy az esélye, hogy rosszul döntünk. Vagy addig várunk, míg elszáll a lehetőség, és utána aztán siránkozhatunk, hogy hogy hagyhattuk kicsúszni a dolgot a kezeink közül. Ha bízunk magunkban, és döntési képességünkben,a kkor mindez elkerülhető.

A választás során vétett hiba azzal a következménnyel jár, hogy újra és újra át kell élnünk ugyanazt a kellemetlen döntési helyzetet, egészen addig, amíg fel nem vállaljuk a döntés felelősségét. Ezt sajnos a saját bőrömön tapasztalhatom, bizonyos kérdésekben ugyanis még mindig az ismétlés fázisában vagyok.
Tulajdonképpen minden pillanat egy döntés, mert rajtam múlik, hogyan élem meg. Ha sztoikus vagyok, akkor leginkább nyugodtan…

Kierkegaard felhívja a figyelmet egy ellentmondásra. A filozófia tárgya az élet, a filozófusok mégsem “élnek” a szó hétköznapi értelmében, hiszen megelégszenek a szemlélődéssel és a reflektálással. De tegyük fel, hogy egy generáción belül csak filozófusok vannak, akkor ki írja az életet a következő generáció számára, amin elmélkedni lehet? Van benne valami.

Másrészt viszont nagyon nehéz a bölcselkedéshez szükséges objektivitást megőrizni, ha résztvevőként viszonyulunk a leírt dologhoz. A múlt heti olvasmányból is kiderült, Schopenhauer - nem véletlenül - az éppen a szerelem mámorában úszóktól várta a leghevesebb támadást testi szerelemről szóló gondolataival szemben.

Kierkegaard azt is felveti, a filozófia nem ad választ a hétköznapi élet kérdéseire. Nem mondja meg, hogy mit tegyek?
De hogyan is mondhatná? Nincs két egyforma ember, akkor hogyan lehetne akár két egyforma válasz? A legpontosabb válasz, amit a filozófia adhat az, hogy találd meg az utat önmagadhoz, értsd meg, mit, miért teszel. A különböző iskolák, illetve gondolkodók pedig ehhez mutatnak különféle módokat, rajtunk áll melyiket választjuk, vagy akár saját módszert is kidolgozhatunk. A filozófia ember iránt tanusított tisztelete éppen abban áll, hogy nem kész válaszokat ad a szánkba, hanem gondolkodásra buzdít.

Az olvasmányal kapcsolatban eszembe jutott egy beszélgetés, amikor egy évek óta Magyarországon élő muszlim azt mondta nekem, hogy sok keresztény azért tér át a muzulmán vallásra, mert a kereszténység nem ad pontos útmutatást az élet hétköznapi dolgaira. Nem mondja meg pédául, hogy kinek, mikor és hogy kell tisztálkodnia, mit lehet ennie stb. Ha ez tényleg így van, őszinte sajnálatot érzek az áttértek iránt. Ők szokták a totalitárius rendszerek lelkes bázisát képezni…

A döntésekkel s a hozzájuk tartozó felelősségvállalással sajnos nekem is adódnak gondjaim…Sokszor életem során kerültem már amiatt nehéz helyzetbe hogy nehezen hoztam meg döntéseimet, bármiről is legyen szó. Elég hirtelen ember vagyok, gyorsan fellelkesülök, de sok esetben a lelkesedés a dolog felénél alábbhagy, s más dolog után kezdek el érdeklődni.
“A kezemmel engedjem el, és fejjel lefelé essek, vagy inkább a lábammal engedjem el, és úgy zuhanjak le?” “Ide menjek, vagy inkább oda?” “Igent mondjak, vagy nemet?” És bármelyik mellett is döntünk, mindig azon fogunk mélázni, hogy mi lett volna, ha a másikat választjuk.

“Az egyetlen mód, hogy kijuss ebből a dilemmából az, ha mindkettőt egyszerre engeded el. Úgy nem juthatsz ki belőle, ha listát állítasz össze a döntésed mellett és ellene szóló érvekből - az elméddel nem találod meg a megoldást. Inkább kövesd a szívedet, ha tudod, hol találod. Ha nem tudod, akkor pedig csak ugorj - és a szíved olyan gyorsan kezd majd verni, hogy rögtön tudni fogod, merre keresd!”
Osho

A filozófia múltban élése nem biztos, hogy feltétlenül mindig rosszat jelent. A múltból táplálkozni, a tapaszatalatokat átültetni nem mindig kell, hogy maradiságot jelentsen. Az értékeket át kell örökiteni, a rossz dolgokat el kell vetni, s fejlődni kell. Gyökér nélkül nincs növekvés…

Kellemes vasárnapot!

A vagy-vagy döntésben tetszett, hogy arra mutat rá, amíg nem döntünk, addig is halad a hajó, megy az idő, és lehet, már máshogy is kellene döntenünk. Nem döntünk minden pillanatban, így pillanatonként változik a döntéseink feltételei is. Mi történne, ha egyáltalán nem döntenénk? Ha csak haladna az idő, nem csinálnánk semmit? Mikor jön el az a a pillanat, amikor a legjobb döntenünk? Ezek merültek fel bennem, bár megválaszolni nem tudnám őket. Belekeverném az érzelmeket,k érzéseket, megsejtjük, ösztönösen, mikor kell dönteni.

“Sem a művészetnek, sem a tudománynak nem adtam oda az életem; ezekhez képest jelentéktelenségek azok, melyeknek feláldoztam magam; munkámnak, feleségemnek, gyermekeimnek áldozom magam, helyesebben, nem áldozom fel értük magam, hanem ebben találok kielégülést és örömet.” Ez nagyon tetszett, család-centrikus vagyok, követendő életfilozófiának gondolom, nem csak a családdal kapcsolatban, hanem az élet más területein. Nem áldozatként kell felfogni, mert tulajdonképpen nem is az!

A filozófia a múltból következtet - érdekes megfogása a tudománynak, ebbe a részébe nem is gondoltam még bele, pedig teljesen igaz. Nem ad előrejelzést a jövőre, a múltat adja elő, abból következtet, de csak a jelenre. Elnyerte tetszésemet.

További szép napot!
Laura

Vagy-vagy vagy nem választás. És nem ezt vagy azt választjuk, hanem a között van a választás, hogy egyáltalán választunk-e, hogy egyáltalán rájövünk-e, hogy van választási lehetőségünk, vagy sodortatjuk magunkat az életben. Vagy csak sodródunk.
Egyrészről: Ha azt választjuk, hogy nem választunk, ha azt választjuk, hogy sodródunk vagy külső dolgok hatnak ránk, akkor is választunk. Azt választjuk, hogy nem választunk. Ez is csak megközelítés kérdése. Mert természetesen annak van értelme és lényege, hogy felismerjük, hogy van választási lehetőségünk, most, akkor, és döntünk. A sorsunkról, az életünkről. Hogy követjük a saját vágyainkat, vagy csak egyszerűen vagyunk és várjuk a sült galambot.
És persze jönnek a tanácsok, hogy mit kéne tenni, és hogy hogyan dönts. Hogy lehet, hogy más látja, hogy mit kéne tenni, aztán lehet, hogy mi még nem vagyunk felkészülve arra, hogy megtegyük a lépést. Mert lehet, hogy érni kell ahhoz- de lehet, hogy egy élet sem elég arra, hogy éretté váljunk-, hogy döntsük egy adott pillanatban a sodródás és a vagy-vagy között.

Eszembe jutott – és csak ajánlani tudom a művet- Krasznahorkai László Sátántangója. A Sátántangó közelebbről meg nem határozható magyar vidéken egy telepen játszódik. Valaha itt virágzó gazdaság volt, amely azonban összeomlott, és a telepet felszámolták. Csak azok maradtak itt, akiknek végképp nem volt hova menniük. Az itt élő embereknek pontosan ismerjük a nyomorúságos materiális létalapját. Ebbe a helyzetbe érkezik Irimiás és Petrina. Kettőjüknek évekkel ezelőtt halálhíre kelt, eltűnésük mágikusan összefüggni látszott a telep agóniájának kezdetével. Így most megváltóként jelennek meg. Krasznahorkai ezt a messianizmust, mint a szegények, és kiszolgáltatottak elleni merényletet mutatja be. Irimiásnak nem kell különösebb erőfeszítést tennie, hogy a reménykeltő elképzeléseknek higgyenek az emberek. Talán azért, mert a kiszolgáltatott helyzetből való menekülés vágya sodorja őket újabb és újabb illúziók felé. Irimiás valójában mesét mond az embereknek, és ők hisznek neki. Nem azért, mert a mese hihető, hanem mert hinni akarnak benne. Irimiás tehát más módon száll szembe a pusztulással: a mozgást, a tetteket választja, és ajánlja fel a többieknek. Ám azt, hogy az ellenállás, a szembeszegülés másoknak is lehetséges út, csak elhiteti a többi szereplővel, akik önálló cselekvésre képtelenek.
A regény belső borítóján pedig ez áll: „A Sátántangó önmagába visszatérő története hagyományos és formabontó egyszerre. Sorsukba sem beletörődni, sem rajta változtatni nem tudó emberek életregénye, olyanoké, akik megváltásra várnak: s meg is váltják őket. Más kérdés, hogy hogyan. Az olvasó maga dönti el, hogy ez mennyire becsapás, de azt mindenképpen látni fogja, hogy „megváltók” és „híveik” megérdemlik egymást.” Csak példaként említettem ezt a regényt a fent említettek illusztrálására. De megéri elolvasni.

“Az ember filozófiája nem szavakban fejezhető ki a legjobban, hanem a döntéseivel. Hosszú távon mi alakítjuk magunkat és az életünket is! A folyamat csak a halállal ér véget. És a döntéseink teljes mértékben a saját felelõsségünk.” (Eleanor Roosevelt)

Szerintem a sorsunk a döntéseinktől függ, és ha így nézzük, mondhatjuk, hogy mi alakítjuk az életünket. Ugyanakkor nagyon sok esetben nem ezeregy választási lehetőségünk van, hanem csak néhány, akár csak kettő. Ez esetben pedig a választás, már korlátozott, hiszen csak az adott lehetőségekből választhatunk, más utunk nincs. Ennek ellenére én úgy vallom a lényeg azon van, hogy mi dönthetünk, és kell is döntenünk. Ehhez sokszor bátorság kell, mindig kellő körültekintés, és persze alapként az, hogy egyáltalán felismerjük a döntés helyzetét. Valahol ez is egy tanulási folyamat során kristályosodik ki. A kezdeti (pl. szüleink által) “támogatott-segített” döntésekből, vagy a rosszul meghozott döntésekből mindenképpen tanulnunk kellene a későbbiekre. Fontos hogy fel tudjuk vállalni a döntéseinket és az is, hogy ha döntöttünk, de kiderül, hogy rosszul, akkor merjünk visszalépni, vagy ellentétes döntéseket hozni. Persze ezt nem rendszeresen, hiszen az következetlen jellemre vall. De még mindig jobb megoldás kihátrálni egy helyzetből, mint benne szenvedni, problémát okozva ezzel másoknak és magunknak is.

Nagy kincse az a mai embernek, hogy lehetősége van az élete nagyon sok részében szabadon dönteni, azt csak a szükséges mértékben korlátozza például a jog vagy a társas viszonyok. Ezt mindenképpen meg kell tanulnunk helyesen kihasználni.

“Abszolút szabadság nem létezik, helyette csak a választás szabadsága létezik, vagyis az, hogy magunk választjuk ki, mi mellett kötelezzük el magunkat.”
(Paulo Coelho: A Zahír)

Főleg a választásról szóló bekezdés, és annak is az érzelmi vonatkozása ébresztett bennem gondolatokat. Én hiszek az ezotériában. Nem minden tanításában vagy vállfajában, de az a tudat, hogy nem csak a puszta matéria és a ráció irányítja a világot, az én gondolkodásomat teljes mértékben belengi. Sokat böngészek különböző ezzel kapcsolatos oldalakat is, az élet nagy dolgaira, és a felmerülő választási lehetőségekre vonatkozólag a következőket gondolom:
A szándék, az akarat, a döntés már félsiker, de attól, hogy te át akarsz menni a kereszteződésen, még nem jelenti azt, hogy át is tudsz, meg kell várnod, hogy zöld lesz a lámpa, ha ezt megvárod, akkor minden simán lezajlik, és te nem sérülsz. Várd meg azt az időszakot, amikor ezt meg tudod lépni.

Én ebben hiszek, nem a vagy-vagy-ban. Illetve ez nem igaz, profán dolgokban hiszem, hogy nagyon észnél kell lenni, jól át kell gondolni az egyes szempontokat, körülményeket, következményeket. De érzelmi dolgokban mindez másképp van – illetve, másképp kéne, hogy legyen. Szerelemben, baráti kapcsolatban annak kellene fontosnak lennie, hogy mit érzünk a másik iránt, ám belátom, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, előfordul, hogy a szívünk másfelé húz, mint amit az agyunkkal gondolunk. Jó példa erre egy olyan szakítás, amikor az ember még érez a másik iránt, de be kell lássa, a másiktól nem azt kapja, amit szeretne, nem úgy alakulnak a dolgok, hogy mindkettejük gyönyörűségére szolgáljon a kapcsolat, ezért el kell, hogy váljanak útjaik. Ez egy olyan döntés, ahol lehetett volna halogatni, de az érzelmi szálat felülírta a józan ész, és ez mai, XXI. századi világunkra annyira jellemző – ez individuális szempontból jó, de arra is, hogy annak elhatalmasodásával az emberek egyre kevésbé találják meg a kapcsot a másikhoz. Vagy egy másik példa, hogy a barátságban az egyik fél olyannyira nem tud túllépni a másik okozta esetleges fájdalmán, hogy meg is szakad a kapcsolat.

Nincs jó és rossz, a fontosnak a jóra való törekvésnek kell lennie. És elsősorban az önmagunkhoz való jóságnak kell fontossá válnia az életünkben.
A megoldás mindig bennünk van, csak meg kell hallanunk azt, hagynunk kell megérlelődni. Azon a véleményen vagyok, hogy az ember egy adott pillanatban magának mindig a legjobbat akarja, éppen ezért soha semmit nem szabad bánnunk, amit a múltban elkövettünk (vagy választottunk), mert valószínűleg akkor se akartunk magunkkal kitolni, és ezek mind-mind szükségesek voltak ahhoz, hogy olyanok legyünk, amilyenek most vagyunk.

Bár a szöveg főként a vagy-vagy döntésekről szól, arról, hogy bizonyos helyzetekben így vagy úgy döntünk. De szerintem, ami fontosabb az az, hogy merjünk dönteni. Rengeteg olyan helyzet van és nagyon sok olyan ember, akik amikor ott állnak egy döntés kapujában se jobbra se balra nem lehet lépni. És miért nem? Mert persze egyik döntés sem fekete vagy fehér. Minden döntésnek, ahogy szinte mindennek az életben több oldala van, több szemszöggel rendelkezik, és minden szemszögből mást jelent.
Ezért szerintem ami fontos, hogy ha döntés elé kerülünk legyen erőnk szembe nézni a döntéssel, a súlyával, azzal, hogy mit jelent mind saját magunk, mind pedig mások számára, majd pedig vállalni a felelősséget azért, ahogy választottunk. És fontos észbentartani, hogy minden döntésünkért ki kell állnunk, csak úgy a jókért, mind az igazán rosszakért is. Hiszen csak így tanulhatunk a saját hibáinkból és léphetünk tovább.
Ami még szerintem fontos egy döntésnél az az, hogy olyan lehetőséget válasszunk, amit saját magunk is el tudunk fogadni, amivel azonosulni tudunk, és ami mellett teljes szívből ki tudunk állni. Nem „kirakat döntéseket” kell hozni, azért mert vannak akik elvárják, hogy így vagy úgy cselekedjünk. Minden döntésünk, az, ahogy a helyzeteket látjuk saját személyiségünket tükrözi, olyan döntést hozni, amivel nem értünk egyet és csak mások kedvéért hozzuk saját magunk megcáfolása.

„Az életben az egyik legnehezebb dolog azt megtanulni, hogy melyik hídon keljünk át és melyiket égessük fel magunk mögött.” David Russell

„Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.” Thomas Alva Edison

„Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad? Nem rossz szándékkal tetted, nyilván. Rájöttél dolgokra, ez elég. Bánod, rendben van. De nem kell meakulpázni, hanem előre figyelni. Arra, hogy most mit teszel. Sajnálni magad és szenvedni lehet egy darabig, csak nem visz előre. De hogy befelé figyelsz, az jó jel. Ne ijedj meg tőle! Változást hoz, és a változásban van a jövő. Minden napnak a maga terhét nézd!” Schäffer Erzsébet

Komoly ellentét van eközött és az összes eddigi szöveg között. Azok bölcsek, tartalmasak, a jobbak közülük még akár igazak is - ez okos. És néha ez többet tud jelenteni annál, hogy bölcs.
Maradnék saját szakomnál. Sok hosszú vitám volt már olyan emberekkel, akik hihetetlen nagy agyak a politikai filozófiában, zseniálisan rá tudják húzni mindenre valamilyen filozófiai út véleményét, és még csak azt sem mondanám, hogy nem igaz, amit mondanak. Igaz, csak teljességgel értelmetlen. Mert - és itt tényleg szigorúan a politikai filozófiánál maradva - mindent elmondanak ezek a filozófiák, csak épp azt nem, ami a lényeg. A gyakorlati megvalósítást és a valós hasznot.
Soha nem tartottam sokra az elméletet a gyakorlat nélkül. Nem, az elmélet nélkülözhetetlen, de csakis azért, hogy legyen valami haszna. És persze mindig is sokat értek azok az emberek, akik a nagy filozófiai eszméket kitalálták és megírták. De mennyivel többet értek náluk azok, akik megpróbálták ezt átültetni a gyakorlatba. Ha minden bölcs ember otthon ül és filozofál egész életén keresztül, jól elvitatkoznak egymással. de a világot és az embert sosem jobbítják meg, pedig az egész célja deklaráltan ez lenne. Ezért bosszantják az átlagnál valamivel okosabb embereket mindig is a nagyon okosak akadémikus vitái.
És mellesleg teljesen logikusan következtetve a szövegből azt a jogos tanulságot kell levonni, hogy jobban teszem, ha most abbahagyom az erről folytatott filozofálgatást, inkább foglalkozom a családommal. És most így is teszek.

Valóban igaz Kierkegaard kijelentése, amikor azt mondja: “fontos a választás, és az idejében történő választás.” Az első dolog ami nekem erről eszembe jut, hogy, ha egyszer elmulasztasz egy lehetőséget, nem tudsz vele még egyszer, ugyanakkor élni. Az ember egész életében nap mint nap, percről percre választásokra reagál. Már kora reggel választok, melyik nadrágomba ugorjak bele, busszal vagy gyalog menjek, tanuljak vagy sportoljak és még sorolhatnám. Természetesen ezeknél sokkal fontosabb választások is adódnak az ember életében. Kezdetben a szülők segítik gyermekeiket a helyes úton járni, megpróbálják őket-az általuk vélt-jó irányba terelgetni.(helyes öltözködés, nyelvtanulás, iskolaválasztás, sport stb.) Később a felnőtté válás küszöbén, érettségi után az ember már maga dönt a sorsa felől. (pl. munka vagy továbbtanulás) Végülis mindkettő jó, vagy éppen “rossz”? Tehát a vagy-vagy nem a jó és rossz közötti választást jelenti. De nem mindegy hogyan választunk. Ezek a felnőttkori választások kihatnak egész életünkre, jövőnkre, meghatározzák életünk minőségét. Ilyenkor már nem várható el a segítség, nekünk magunknak egyedül kell dönteni.
A másik az idejében történő választás fontossága. Ezzel kapcsolatban egy egyszerű példa, a párválasztás jut eszembe. Ha a kiszemelt lányt nem kéri fel táncolni az ember idejében, mert gondolkodik: odamenjen vagy ne menjen, tehát latolgatja a választást, lehet hogy elviszi más. A dolog megismételhetetlen, az idő múlik “akkorra már eltelt egy darab élet, amit újra meg kell élni”.
A harmadik a hibás választás, rossz döntés. Ilyen is előfordul, nem is egyszer az ember életében. Ezt fel kell dolgozni, magyarán meg kell emészteni, “s valahányszor hibázunk mindig előlről kell kezdeni”, vagyis “0″-ról indulni és ez a feladat nagyon nehéz.

A választás pillanatától mindig is féltem. Ahogy választási lehetőségem van, nehéznek találom az életemet. El kell dönteni – zöld legyen vagy piros, puha vagy kemény. Félek, hogyha eldöntök valamit gondolkodás nélkül utóbb megbánom. Félek attól, hogy hibázom.

Soha sem veszem meg valamit első pillantásra. Jól megfontolom. Ha igen drága dolgokról van szó sok időt szánok erre a kiválasztási folyamatra. Visszamegyek a boltba, még egyszer megnézem, érdeklődök másoknál, hogy milyen tapasztalataik vannak bizonyos tárggyal kapcsolatosan. Gondolkodom, pro-contra mérlegelés…
Visszamegyek a boltba, eldöntöttem, hogy végülis megveszem a tárgyat. Biztos vagyok a döntésemben, örülök, hogy milyen ügyesen végig tudtam gondolni és racionális döntést hozni. Tökéletesnek tűnik az egész, de a boltban egy apró gonddal szembesítenek: Valaki gyorsabb volt és megvette a tárgyat, amit kiszemeltem.
Ilyen előfordult már velem (de sokan vígasztaltak, hogy ezzel nem vagyok egyedül), de tanultam a banális példámból: Ha igazán fontos valami, ha jó ajánlat, ami nem biztos, hogy még egyszer adatik az életemben, készbe kell venni és nem szabad hagyni, hogy kicsússzon. Jobb választani, ha rosszat is, mint beleütközni egy vastag falba, mert a rossz útból még találhatunk kiutat (jobbik esetben).

Ezzel kapcsolatosan találtam egy képet, nem művészeti, csupán fénykép, ahol két egyirányú út között lehet választani. Ha ezt nem tesszük meg és egyenesen továbbhaladunk azonos sebességnél beleütközünk az előttünk lévő falba.
http://farm3.static.flickr.com/2271/1570228941_3313c1df29.jpg?v=0

A filozófia, ha nem is él együtt a korral (?! Ez hogy lehet?!) és csak a múltat szemléli akkor is dinamikát alkot. Ha „tévhiteket“ is állít fel (a múlt interpretálásánál), mégis egy provokáció, amelyre mások válaszolhatnak, ami támadható és a tudományban serkenti a gondolatokat, szerintem dinamikát alkot. Ezért a „ez is rossz, az is rossz, nem teszek semmit“ szerintem is az igazi rossz, olyan mintha megadnám magam még mielőtt elkezdődött volna a harc.

Ch. Barnard írta, hogy a “a döntés gyönyörű művészetének lényege az, hogy nem döntünk olyan ügyekben, amelyeket az adott pillanatban nem kell eldönteni, nem döntünk a döntésre még nem érett ügyekben, nem hozunk olyan döntéseket, amelyek nem járnak eredménnyel, és nem döntünk arról, amiről másvalaki is dönthet.”

Azt érzem ezt az idézetet olvasva, hogy ha bármelyik mondatrész nem teljesül a döntésünk nem lesz helyes. Mit is értek ezalatt..
Vannak igenis olyan helyzetek, amikor nem kell döntenünk, ha megtesszük az helytelen lesz, ugyanez fordul elő, ha túl korán hozunk meg egy döntést, vagy ha más helyett tesszük.
Ha döntésre, választásra kerül sor, elengedhetetlen, hogy felmérjük a körülményeinket, az összes lehetőséget, következményt számba kell venni. Ez nem mindig lehetséges. Valamikor nem tehetjük meg, mert sürget az idő. Ez feltétlenül rossz? Nem. Sajnos azt kell mondanom (így gondolom és tapasztalom), hogy az ember a hibáiból tanul, azokból a legjobban. Valamikor szükségünk van egy-egy rosszul meghozott döntésre, hogy esetleg egy nagyobb horderejű témában, ne hibázzunk később.(így a jó és rossz közötti választás borzasztóan relatív).

Böngészés közben olvastam egy cikket a döntésekről és felelősségről.
http://nana.hu/index.php?apps=cikk&cikk=30360&p=1

Pár gondolatot a szerelmi téren hozott döntésekről fogalmaznék meg.
„Nem csoda, hogy sokan ragadnak „praktikus”, kényelmi okokból egy rossz házasságban, vagy a konfrontálódástól, elszegényedéstől, az egyedülléttől való félelem miatt.”

„A nők merészebbek lettek az újrakezdésben.”

A téma abszolút aktuális. Én is egyre több ilyen példát látok. Vajon melyik döntés jobb ilyen helyzetben? Nincs egyértelmű válasz.
Ha eltűnt a boldogság, miden megszokássá vált, tényleg annyira rossz döntés lenne a válás?
Érdemes csak a gyerekek miatt együtt maradni? Lehetetlen helyzet.
Itt rengeteg mindent kell arra a bizonyos mérlegre tenni. Személyiségfüggő, ki, hogyan önt. Mindenkinek mások a preferenciái, de az semmiképp nem elítélendő, ha valaki nem megalkuvó.

A vagy-vagy bizonytalanságot fejez ki. Van egy ismerősöm, Lavina Levi, akit gyerekkorában snowboard pályafutása kezdetén elsodort egy hólavina, amit szerencsésen túlélt. Ezt az esetet követően, valahogy mindig vonzották az extrém sportok, és a kiszámíthatatlanság.
Levente, még a kijelentő mondatában is visszakérdez minden esetben ezt: vagy nem? ..vagy? ; Jó volt ez a film. Vagy nem? vagy? Megnézzük ki rendezte? Vagy nem? vagy…
Lehetséges, hogy kíváncsi mindenki véleményére, és így akar beszélgetést kezdeményezni. Legtöbbször azonban úgy érzem, visszaigazolást akar szerezni saját véleménye megerősítéséhez. Ezért nekem a vagy-vagy, az ő személyiségét juttatja eszembe.. ahogyan az ‘ugye’ szócska Szántai tanárurat.

“A jó emberi élet, a jó emberi élet keresésével eltöltött élet” ugye? vagy nem? …
üdv,
Mcentire

A kierkegaardtól származó forrás az egyik legfontosabb kérdéssel, a választással, illetve annak szabadságával foglalkozik. A filozófiai fejtegetéseit sok esetben házasember mivoltából kiindulva teszi meg, ami a példák felsorolásával és gondolatainak megvilágításában segítségére szolgál.
A választás során mindig alapvető kérdés, hogy hogyan választunk, illetve van-e egyáltalán választási alternatívánk filozófiai értelemben. Ahogy fogalmaz, ha gyakorlott a hajó kormányosa, akkor majdnem teljesen mindegy, milyen mozdulatot tesz a hajó úgyis a szokásos sebességével halad előre. Ezzel szemben, ha megfeledkezünk a sebességről, akkor eljöhet az a pillanat, amikor lehetőségünk sem lesz arra, hogy válasszunk.
A választás, és a választással kapcsolatos felfogások igen különbözőek lehetnek. Bármilyen filozófiai felfogás született meg eddig a választással kapcsolatban, ezek mindannyian az adott kor gondolkodásmódját tükrözik. Ebben az összefüggésben a választás pillanata sokkal fontosabb, mint az, hogy mint azon tényezők vizsgálata, amelyek meggátolják a választást. A választás mindig a korábbi gondolataink, tapasztalatunk sokféleségén alapszik, és minden esetben egy adott időpontra igaz. Ebben az értelemben a személyiségnek meghatározó szerepe van a vagy-vagy döntésekben az élet bármely területén. Ahogy a szerző fogalmaz: “a személyiség már akkor érdekelt a választásban, mielőtt választanánk.” Ez talán a gondolatmenet egyik leglényegesebb mozzanat.
Egy adott személy vagy-vagy kérdésben az esetek túlnyomó részében nem a jó és a rossz között választ, hanem személyiségéből kiindulva az alapján dönt, amilyen szemlélet alapján él, illetve amilyen meghatározások vezénylik a létét. A választás mindig egy adott időpontra igaz, ezért meghatározó a választás ténye mellett az idejében történő választás. Ha valamilyen vagy-vagy kérdésben nem időben döntünk, akkor később már az esetek túlnyomó részében nem ugyanolyan feltételek mellett tudunk választani, illetve a választásunk eredméyne sem lesz ugyanaz.
Kierkegaard ezt követően az újabb filozófia ama kedvenc elméletével foglalkozik, mely szerint az ellentmondás alapelve érvénytelen. A filozófiára kontempláció (elmélkedés, gondolkodás) a jellemző, és mint ilyen, a múlthoz fordul, az egész átélt világtörténelemhez, és azt mutatja be, hogyan egyesülnek a diszkurzív, következtető mozzanatok egy magasabb egységben, vagyis a filozófai mindig csak közvetít.
ez leginkább a múltra érvényes, más a helyzet viszont a jövőre vonatkozóan. A jövőt illetően azonban,. mielőtt az ellentéteket közvetíthetnénk, azoknak létezniük kellett,és ha az ellentét létezik, akkor létezik vagy-vagy is, tehát létezik a választás lehetősége.
A filozófus azonban, véleményem szerint nem csak a múltat közvetíti, hanem filozófiai gondolataival a jövőre vonatkozóan is választási lehetőséget ad, és a döntési alternatívákhoz megfelelő támpontot.
Lényeges kérdésként merül fel, hogy a filozófus “kívül” van-e a döntések körén és ahogy fogalmaz: “nem él együtt a korral, ott ül és közben megbénul, a múlt dalait hallgatva, a közvetítés összhangzatát figyeli”. A filozófusok minden esetben a gondolatok egységét követve az adott kornak megfelelő válaszokat keresnek. Nem véletlen, hogy minden egyes történelmi kornak megvolt saját maga filozófiája, amely jelentős mértékben befolyásolta az adott kor ma tudományterületen gondolkodóit, íróit és művészeit. A filozófia jelentős mértékben hozzájárul az adott kor társadalmi fejlődéséhez és jelentős mértékben befolyásolja is azt. A filozófiáéra azonban nem csak a kortól való függés és a fejlődés a jellemző, hanem vannak örök érvényű tételei, amely minden időben, minden helyzetben alkalmazható.

Az élet folyamatos választások sorozatát kínálja fel számunkra. Nekünk “csak” döntenünk kell. Semmiképpen nem beszélhetünk jó illetve rossz döntésekről csak olyan szituációkról amikor választásunk jó vagy rossz irányba mozdít el minket. A kellő, számunkra jó döntéseket pedig érdemes időben meghozni, ehhez pedig nagyfokú figyelem szükséges. Sajnálatos módon azokra a fordulópontokra emlékszünk életünkben, amikor kihagytunk egy-egy választási szituációt, illetve ha jobban megvizsgáljuk egy nem megfelelő döntést hoztunk meg.feltételezem elég sokan láttátok a NEXT című filmet. A film pontosan a döntés jelentőségére, a döntések sorozatára hívja fel a figyelmet egyszerű amerikai akciófilmes stílusban. Természetesen mindenkinek egy adott pillanatban egy döntése eredményez egy új szituációt, melyben újra dönt. A “Mi lett volna ha…?” örök érvényű kérdés szerint mindenki kíváncsi, egy-egy döntése, egy másik lehetőség választása milyen változást hozott, illetve hozhatott volna az életébe. Én úgy gondolom ha az ember kiegyensúlyozott és elégedett az adott pillanatban, akkor elmondhatjuk hogy döntései jók voltak és felesleges különböző kérdőjeleket tenni egy-egy elmúlt helyzet mögé. Üdv: Kende

A vagy-vagy döntési kérdés talán a világ egyik legnehezebb kérdése… Mitől helyes egy döntés? A kimenetelétől? Szerintem nem feltétlenül. Vannak olyan döntések szerintem amiket nem befolyásol az hogy milyen kimenetele lesz.. Például statisztikailag bizonyított hogy a repülés nagyságrendekkel biztonságosabb a közúti közlekedésnél. Az emberek ennek ellenére teljes biztonságtudattal ülnek be nap mint nap az autójukba pedig tisztában vannak azzal hogy végül is bárkit érhet baleset, ám az átlag ember a repüléstől sokkal jobban fél mint a vezetéstől pedig kevesebb veszélyt rejt magában. Ha egy uticél eléréséhez használhatunk autót és repülőt és összehasonlítva a repülő biztonságosabb és költségkímélőbb akkor valószínüleg az emberek többsége a repülőt fogja választani de ha a több szempontból is helyes döntésünk ellenére a repülő amivel utazunk lezuhan akkor nyílván felmerülhet bennünk hogy ez egy rossz döntés eredménye és félelmeinkre hallgatva inkább az autót kellett volna választanunk. Pedig minden szempontból a logikailag helyes döntés mégis a repülő volt. Igazából ezzel csak arra akarok kilyukadni hogy szinte sohasem lesz olyan szerencsénk hogy 100%-osan biztost döntést hozhassunk meg és a vagy-vagy mindig ott lesz előttünk. Talán az a legbiztosabb lépés az élet minden terén hogy gondosan mérlegelve hozzunk meg azt a döntést aminek a körülmények figyelembevételével a lehető legjobb eredménye van ránk nézve.
A legfontosabb az hogy döntéseinkkel mindig befolyásolhatjuk az életünket.

na igen. a döntés. van akinek könnyebb van akinek nehezebb. en sajnos nem nagyon voltam rakenyszeritve a valasztasra sohasem, és nem igazan tetszik h ezt most kell megtanulnom. de a tudatos dontes, az h van valasztasom es vallalom a felelosseget a felnott elet velejaroja es rengeteg lehetoseget rejt magaban. az h mennyit ki-ki hogyan ertelmezi. rotter dolgozta ki a szeméélyiségpszichológiában a kontrollhely fogalmát. a skála két végpontja a külső valamint a belső kontrollos egyén. Az emberek aztán ezen kontinuum mentén helyezkednek el valahol. De mit is jelent külső kontrollosnak lenni? ha egy egyszerű példát akarnék mondani, az az volna ha megkérdezik tőled mikor jössz ma haza és te azt válaszolod, “nem tudom, ahogy alakul” akkor jó eséllyel vagy inkább külső kontrollos, míg ha azt mondod “8-kor”, és valóban akkor inkább belső. a külső kontrollos emberek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szerencsének vagy a véletlennek, a külső erőknek. igazolásukat is külső referenciacsoportokhoz kötik. míg a belső kontrollosok saját magukat tekintik sorsuk alakítójának, és az információ hitelének igazolását is személyes ellenőrzésükre bízzák. nem akarok nagyon belemenni, azért jutott eszembe, mert összefügg azzal, milyen jelentőséget tulajdonítunk a döntéseinknek. elhiszem-e hogy én befolyásolom mi történik velem, hogy mekkora választásom van az életben vagy pedig “minden el van rendelve”, a sors keze irányít. ettől is függhet ki hogyan dönt. az adott pillanatban és gyorsan kormányoz, vagy sodródik. attitűd dolga.

ettől függetlenül így is úgy is eljut a hajó valahova, a cél lehet egy konkrét kikötő - ami kormányzást igényel, de lehet az utazás maga.

A választásról szóló írás olvasása közben John Steinbeck ’Édentől Keletre’ című regénye jutott az eszembe. A nagyon érdekes regényben van egy olyan rész, amikor a kínai filozófus elmagyarázza a többi pionírnak, hogy a Bibliában a paradicsomi kiűzetéssel kapcsolatban eredeti nyelven a timsel szót találjuk, Ami azt jelenti: megvan a választásod. Nagyon megragadott ez a megközelítés. Az embernek meg van a lehetősége döntéseket hozni, alternatívákat mérlegelni. Később megtanultam, nem könnyű döntéseket hozni, a különféle alternatívákról való lemondás egyben veszteséget is jelent.
Választani a sok lehetőség közül vagy akár csak kettő alternatíva közül felelősség. Lemondani egy lehetőségről, ami talán már soha nem tér vissza és vállalni a másik opciót minden jó és esetleges rossz következményével együtt.
Azt gondolom, a felnőtté válás folyamata nem más, mint egyre több döntést egyedül meghozni és ezekért vállalni a felelősséget. József Attila szavaival:
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
Ám ha körülnézek magam körül, sok olyan embert találok, aki felnőtt fizikailag, de fél döntéseket hozni, lélekben még nem felnőtt. A megfelelő pillanatban meghozott megfelelő döntés életbevágóan fontos lehet. Ennek elengedhetetlen feltétele önmagunk ismerete, a képességeink, vágyaink, korlátaink, meg és felismerése. Csak ezáltal lehet biztosítani, hogy azt a lehetőséget választjuk, ami a leginkább megfelelő számunkra. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje önmagát és felvállalja a felelősséget saját magáért és egyben a döntéseiért.
Hogy mi a megoldás?
Talán az, hogy komolyan kell venni önmagunkat. Vállalni kell a felelősséget mindenért, amit az ember maga körül létrehoz az élet minden területén. Ennek tudatában más minőségű döntéseket sikerül hozni.
Néha szembe kell menni a félelmeinkkel. Ha nem tesszük, eluralkodik rajtunk és ez által vezérelve választunk. Kár, mert így sohasem derül ki, hogy mi lett volna ha… Leküzdeni a félelmeket nagyon nehéz. Talán az a hozzáállás segít a legtöbbet, ha a problémákat kihívásoknak tekintem, lehetőségnek a fejlődésre és a tanulásra.
Életünk során sok rossz döntést hozunk, sokszor elszalasztjuk a megfelelő pillanatot. Úgy gondolom, ha ezekből sikerül levonni a megfelelő következtetéseket, akkor tanulunk magunkról és felelősségteljesebben választhatunk a következő alkalommal.

Kirkegaard: Vagy-vagyA Vagy-vagy ugyanazt a helyet foglalja el Kirkegaard életművében, mint A szellem fenomenológiája Hegelében. Mind Hegelnek, mind Kirkegaardnak első érett műve ez; mindkettőnél itt bontakozik ki az az egységes filozófiai koncepció, valóságlátás és rendszer, mely a későbbiekben is gondolkodásuk kiindulópontja marad. Mindketten első érett művükkel válnak világfilozófusokká, méghozzá a jövő filozófusaivá; itt fogalmazzák meg azokat a problémákat, melyekből a jövő ellentétes alternatívái kiindulnak. Ugyanakkor későbbi műveik viszonya ehhez az első érett alkotáshoz is nagyon hasonló. A kérdések mint kérdések, a konfliktusok mint konfliktusok egyre inkább a “megoldásoknak” adnak helyet, a “megtalált” rendszerek “bezárulnak”. Ezért bármennyire is tökéletesednek is a részletek, bármennyi új gondolat is jelenik meg bennük, az első “hiteles” műnek a konfliktusok végigéléséből fakadó szépségét többé már nem érik el. S ennek oka mindkettőnél hasonló - ha gyökeresen ellenkező attitűddel fogalmazódik is meg - :a polgári világnak mint végső történelmi “adottságnak” az akceptálása. A Vagy-vagy Kierkegaard fiatalkori főműve. Csírájában tartalmazza a nagy dán gondolkodó filozófiájának minden lényeges és jellegzetes elemét, elsősorban esztétikáját és etikáját. Ugyanakkor - ellentétben alkotójának későbbi munkáival - formája miatt is kiemelkedő jelentőségű alkotás: egyszerre ad zárt és következetes filozófiai rendszert és e rendszer szépirodalmi alkalmazását is. A könyv felépítése fölötte sajátságos: álnéven jelent meg, de szerzőjének még csak nem is Viktor Eremita tekinthető, hanem két, A és B betűvel jelzett alkotó, akiknek műveit Viktor Eremita csak közreadja. További bonyolítást jelent hogy az A papírjai közt szereplő regényről A azt állítja, hogy csak találta egy titkos szekreterben. A mű értelmezői szerint ennek a többszörös bújócskának ugyancsak filozófiai értelme van. A mű számos - látszólag - önálló részre bomlik, ezek azonban szervesen kiegészítik egymást, ugyanazon gondolatmenetek más-más aspektusát világítják meg. A papírjai tartalmazzák az ún. esztétikai stádium életfelfogásának kifejtését, B papírjai pedig az esztétikait tagadó, annál fejlettebb stádiumot képviselő etikai szférát mutatják be. A két “szerző” nyílt és heves vitában áll egymással, mondandóik együtt fejezik ki Kierkegaard filozófiai koncepcióját. Az egzisztencializmus alapítójának, a modern polgári filozófia kiemelkedő alakjának műve nehezen megközelíthető, még nehezebben értelmezhető alkotás.

Ingmar Bergman: Farkasok órája (1968)

A sziget az irodalmi művekben mindig is a világtól való izoláltság szimbóluma volt. Nem kevésbé igaz ez a filmművészetre, ahol a svéd rendező, Ingmar Bergman a 60-as évek végén megalkotta sziget-trilógiáját. Ennek első darabja volt a Farkasok órája, majd ezt követte a Szégyen és a Szenvedély. Mindhárom filmben a férfi-nő konfliktusa bontakozik ki egy hermetikusan zárt térben.

A farkasok órájában egy festő, Johan, és annak felesége, Alma a főszereplő. Johan elvonult a világtól, hogy a művészetének szentelhesse szabadidejét, miközben Alma fuldoklik a magánytól. Kettejük közül Alma az érzelmileg törékenyebb, teljes mértékben komor férjének van alávetve.

Egy nap Alma megtalálja férje naplóját, ahová az általa festett személyekkel való képzeletbeli találkozásokat rögzítette: a sziget kastélyának hűvös birtokosa, az érzéki szerető, az idős grófné, aki . Innentől kezdve álom és valóság teljesen összemosódnak.

Johan elmerült a saját világában, már-már öncélúan értelmezve saját művészetét. Nem tud választani a normális élet vagy a maga kreálta szellemvilág között. Az abnormalitásnak is megvan az oka: Johan megvallja Almának, hogy gyerekkorától félt a sötéttől, hogy szigorú szülei büntetésként a szekrénybe zárták, ahol azt hitte gonosz manók fogják bántalmazni. Ezt a szorongást azóta nem tudta leküzdeni. Leginkább a farkasok órája az, amikor előjönnek ezek a félelmetes szellemek. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Bergman filmek hőseinek vergődése, szorongásai mind összefüggenek Bergman gyerekkori szigorú vallásos nevelésével)

Az egyik álomjelenetben amikor a festő elmegy feleségével a kastélybeli fogadásra, Bergman 2 művész előtt rója le kegyét: az egyik Hoffman Arany virágcserepe. A kastély egyik lakóját ugyanis Lindhorst levéltárosnak hívják. A 19-ik századi német romantika meghatározó regényben, a főhős egy álmodozó diák, aki a mindennapokban csetlik-botlik, de létrehoz egy álomvilágot, amelyben sikeres és megtalálja szerelmét. Bergman filmjében azonban az álmodozó inkább egy rémvilágba merül alá…

A másik utalás Mozart Varázsfuvolája, ahol Tamino herceg ki akarja szabadítani Pamina hercegnőt a Sötétség Birodalmától. A filmben viszont mindez mintha meg lenne fordítva: Alma az, aki meg akarja menteni férjét a pusztító sötétségtől.

A festőnek adott ünnepi vacsora során felszínre kerülnek a polgári világ elnyomott érzései, mindez túlzottan „zajos magányában”: az egymásra való oda nem figyelés, a pénzhajhászás, az érzéketlenség.

Ekkor választ kaphatunk Johan elszigeteltségére és szeretethiányára: a művészt a társadalom nem becsüli: Johan erről így vall: „Alkotás közben semmi sem magától értetődő, hanem kényszer. Önhibámon kívül valamilyen rendkívüli jelenségnek neveztek ki. Ötlábú borjúnak, szörnynek. Soha nem is harcoltam és nem is harcolok e kitüntető cím megtartásáért. De beismerem, éreztem a nagyzási hóbort kínjait a homlokom mögött. (…) Elég arra gondolnom, milyen csekély értékű a művészet az emberek világában, és lehiggadok. Ettől függetlenül fennáll a kényszer.”

A társaság hamis üdvrivalgásban tör ki a tisztánlátásért. Azt est házigazdája elégedett: „Koccintsunk a művészre. Nemcsak zseni, hanem gondolkodó is.”

Bergman itt az árnyékolással és a fekete-fehér kompozícióval is felerősíti a két világ közötti eltérést: a Sötétség Birodalmában mindenki fekete szmokingot, estélyit visel, kivéve a fehérruhás Almát. Ugyanezt támasztja alá a várúr egyik megjegyzése:

-Nézd Corinne, éjjel egész szépen néz ki a kastélyunk.
-Igen, amíg fel nem kel a nap.”

Alma egyre inkább harcol a Sötétség Birodalma ellen, de küzdelmével alulmarad. Férjét felemésztik saját démonai. Személyisége összeomlik, nincs visszaút. Végül rejtélyesen eltűnik. Baleset? Netán öngyilkosság?

Két urat nem lehet egyszerre szolgálni.

http://www.youtube.com/watch?v=DXk6VXs6jh4&feature=related

Kierkegaard, a “hit lovagja” szerint a vizsgálódás középpontjában az egzisztencia áll. A létezés nem elvont absztrakt formájában, hanem különféle élet stádiumokban. Mindenképpen örök választásként éli meg egzisztenciáját. A vagy-vagy problematikája az egyéni döntés felelőssége. A világot választhatjuk immanens, vagy transzcendens formában. A választás érzése a szerelem és a szeretet értékével bír.
Első stádiuma egy esztétikai, melyben az érzéki szerelem uralkodik, a vágy tárgya az álmok és a valóság határán realizálódik.
A második stádium a házasság stádiuma, ahol az állandósult szerelem a választott lényben testesül meg. Mindkettő a mulandóság értékével.
A harmadik stádium, a legmagasabb stádium. Isten iránti szerelem, transzcendentális vágy metafizikai megvalósulása. Ez a hit világa, mely az esztétikai, etikai, alacsonyabb rendű szeretet formáját felcseréli a magasabb rendű Isten iránti szerelemmel, az elvonatkoztatott szerelem, vagy a személyhez kötött szerelem immanens világát felcseréli a választott vagy-vagy győzelmével, Istenhez kötött választásával.

Mindig van választásunk és mindig arra törekszünk, hogy a jobbat válasszuk, a számunkra hasznosabbat és jövedelmezőbbet. De van, amikor csak a másodperc töredéke áll a rendelkezésünkre, hogyan döntsünk, mit válasszunk: ha ki kell menteni egy fuldokló embert a vízből, holott nem tudok úszni vagy fel kell húzni egy embert, aki lezuhant a szikláról, de még kapaszkodik, viszont nincs kötelünk… Életünk minden színterén, szinte minden nap választani kell kettő vagy akár több dolog közül is.
Ha előre tudnánk azt, hogy mi fog történni velünk a jövőben, nem lenne értelme az érzelmeinken, akaratunknak, céljainknak és egyáltalán az életünknek. Abból élünk és táplálkozunk, amit a szüleink, nagyszüleink, előző generációk tanítottak meg nekünk és hagytak ránk. A múltból táplálkozunk és ezáltal visszük előre a jövőnket. Látva azt, hogyan éltek az őseink, mitől voltak boldogok, azt követjük és ami miatt elbuktak vagy boldogtalanná tette őket, abból tanulunk és elkerüljük a hasonló helyzeteket. Ez nem azt jelenti, hogy leragadunk a múltban, hanem azt, hogy visszatekintünk és példát merítve, táplálkozunk a múltból és építjük fel életünket.
Régebben láttam egy filmben, hogy egy tudós feltalált egy időgépet, aminek a segítségével mindenki előtt lepörgött az élete és látta mi fog történni vele egészen a haláláig. És maga a tudós vallotta be, hogy egy ilyen és ehhez hasonló gép az emberiség kihalását veszélyeztette, mivel ha tudjuk mi fog történni velünk, akkor belenyugodunk és azáltal cselekszünk. De hiszem én is és még sokan mások, hogy a sorsunk nincs megírva, hanem mi magunk alakítjuk az életünket. Semmi nincs előre megírva, még a halálunk napja sem. Isten megteremtett minket, szabad akaratot adott nekünk, hogy tegyünk belátásunk szerint. Ő pedig segít nekünk, hogy véghez vigyük céljainkat.
Nem szabad lássuk a jövőt, mert ennek tudatában sivárrá, értéktelenné válik az életünk.
Törekedjünk céljaink, vágyaink elérésére, hogy boldogok lehessünk és mindig adjuk meg magunknak és másoknak is a választás lehetőségét. Ezekből is tanulunk, és a jövendő generációk is.

“…gyermekeimnek áldozom magam, helyesebben, nem áldozom fel értük magam, hanem ebben találok kielégülést és örömet.”

Nekem ez a mondat adja a legtöbbet ebből a szövegből. Rámutat, hogy amikor valaki “feláldozza” magát akkor döntést hoz. Olyan döntést, ami nagy befolyással lesz a további életére. Olyan döntést, amivel saját érdekeit/vágyait hajlandó más érdekeivel szemben elhagyni. Ez egy szép és nehéz feladat, de aki így tesz az döntést hozott. Evvel pedig együtt kell majd élnie a továbbiakban.
Szerintem itt a legfontosabb, hogy tudomásul kell venni, hogy a gesztusok amiket a másik felé teszünk az a mi döntésünk, az önfeláldozásra nem kényszerítettek, tehát ha voltak elvárásaink arra nézve, hogy ez az önfeláldozás “hasznokat” hajt majd nekünk, és ezek elmaradtak, senkit nem vonhatunk érte felelősségre. Különösen igaz ez a gyerekeinkre, ők sosem kérték tőlünk, hogy megszülethessenek tehát a szülőnek nincs joga a későbbiekben számon kérni a gyerekén, hogy ezzel vagy azzal tartozik neki.
Így van ez minden mással is amiért áldozatot hozunk, illetve minden döntéssel elveszünk magunktól egy lehetséges utat, vagy úgy mondom inkább, hogy leszűkítjük a térképet. Ilyen szempontból minden döntés nehéz, mert nem tudhatjuk előre, hogy pontosan hova visz majd a döntéssel megválasztott út. Azt tudhatjuk, hogy ide-vagy oda akarunk jutni de biztosak nem lehetünk benne , hogy a legrövidebb, leggyorsabb utat választottuk.
Ez persze sokban hozzájárul az élet szépségéhez, mert ki tudja mit akarunk majd akkor ha, az ezen az úton megszerzett tapasztalatokkal eljutunk a következő döntéshez, és még úgy is alakulhat, hogy az eredeti célunk teljesen megváltozik, jó vagy jobb irányba.
Ami viszont véleményem szerint feltétele annak, hogy megérkezzünk az az, hogy egész úton kitartunk saját döntésünk mellett, akkor is ha kiderül, hogy lett volna jobb választás. Ha tudjuk vállalni a felelősséget a rossz döntéseinkért is akkor valamivel többek leszünk.

A döntéstől való menekülés pedig valójában egy ugyanolyan döntés vagy választás. Ez esetben azt választjuk, hogy elengedjük a kontrollt saját életünk felett. De attól, hogy passzív módba állunk, még ugyanúgy döntöttünk. És végül ezt a döntést is fel kell vállalnunk.

a döntés valóban egy komoly dolog. életünk folyamatos döntések sorozata, észre sem vesszük, hogy minden szavunkkal, minden mondatunkkal egy döntést hoztunk meg. nem csak akkor döntünk, amikor fekete-fehér, igen-nem szituációk adódnak, hanem a viselkedéstől kezdve a köszönésen át a beszélgetésen keresztül az elköszönésig minden egy döntés. ha tehát embertársainkkal az esetek többségében megtaláljuk a közös hangot, azt kell feltételeznünk, hogy döntéseink egy igen jelentős hányadát helyesen hozzuk meg. csak ezeket észre sem vesszük. viszont a probléma mindig ott kezdődik, amikor “tényleges” döntéseket kell hoznunk. nem értek egyet az íróval, aki azt mondja, hogy a döntés pillanata a fontos. nem. a döntés előtti mérlegelés, az előkészületek mind-mind fontosabbak, hiszen ha elegendő időnk adódott mérlegelni, jobb eséllyel hozunk helyes, később nem megbánt döntést. és az élet elősegíti az ilyen döntési helyzeteket. csak egy gyors, ám eklatáns példa: nem tudom, voltatok-e már autóbaleset közeli helyzetben. minden néhány másodperc alatt történik, mégis mintha lelassulna az idő, visszaemlékezve minden egyes kockára pontosan emlékszünk, holott a mögöttünk hagyott útra talán egyáltalán nem. lelassul az idő, a tér beszűkül, csak a probléma megoldására és az ehhez közvetlenül kapcsolódó döntésre fókuszál az emberi agy, majd hirtelen - mondhatnánk ösztönösen - dönt. ezen helyzetek után sokszor nem értjük, hogyan cselekedtünk ilyen gyorsan, hatékonyan, és legfőképpen: miért nem választottuk a rosszat, miért hoztuk meg az adott pillanat legeslegjobb döntését?

ugyanakkor az emberi életben elkerülhetetlen, hogy az ember rossz döntéseket is hozzon: nem egyszer előfordult már, hogy hosszas gondolkodás után rossz döntést hoztam, és gondolom ezzel nem vagyok egyedül. a tapasztalatok előrehaladtával az ember talán saját hibáiból is tanulva nem követ el akkora ostobaságokat, mint amilyeneket korábban elkövetett.

de változatlanul fenntartom: az előkészítés, a döntés meghozatala előtt rendelkezésre álló idő maximális kihasználása elemi feltétele a döntés helyességének. a pillanat már csak a gondos mérlegelés kimondása, nem maga a “döntő aktus”.

A választásról: sokszor, sok különböző helyzetben kényszerülünk választani. Ez a választás pedig általában nehéz, hiszen hogyan is dönthetnénk el, melyik lehetőség lesz a “jobb”. A jövőbe egyikünk sem lát, teljes körűen nem ismerhetjük a választási lehetőségeket, és azok közép és rövid távú következményeit. Az ismeretlen pedig bizonytalan, a bizonytalanság pedig kényelmetlen, ugyanakkor “egzotikus” és csábító is. Éppen ezért minden egyes döntést élvezünk is egy kicsit. Hiszen mi határozzuk meg, hogyan történjenek az események, merre menjen a hajó, vagy adott esetben, kivel és hol éljük le az életünket. Általában azokat a döntési helyzeteket értékeljük (legalábbis én) könnyűnek, amelyeknél nem olyan súlíosak a következmények. Például ha kék tollat veszek piros helyett, legfeljebb megbánom, és később veszek egy pirosat is. Persze emberfüggő ennek megítélése. Aki hajlamos magát könnyen felizgatni ilyen - számomra - apróságokon is, azok egy ilyen döntést is nehezebben hoznak meg. Nagy döntések esetén az ember pedig izgul, mérlegel, halasztgat, vagy végső esetben feldob egy érmét…
Kierkegaard szerint a döntés után nincs visszaút, hiszen: “akkorra már eltelt egy darab élet, amit újra meg kell élni”. De hát nem azért vannak élet-darabjaink,hogy megéljük őket? Akár újra és újra. Mindnyájan hoztunk már egyértelműen (vagy kevésbé egyértelműen) rossz döntéseket. Ebből mind tanulunk, fejlődünk, és ezek által is éljük életünk újabb darabjait. Hányszor eszünkbe jut, hogy “nem ezt /nem így kellett volna”, és? Akkor majd csináljuk másként legközelebb. Nagyon kevés olyan dolog van, amelyről csak egyszer dönthetünk. Azokban viszont bárhogyan is döntünk, jobb azt hinni, hogy így a jobb.

Kierkegaard szerint a filozófusok öregek, ősz hajúak és a múltban élnek. De hát hogyan is tekinthetnénk a tizenhat éves lelkes középiskolásokat filozófusnak, ha még Kierkegaard maga is “fiatalember-filozófiá-t” emleget. Valamiért úgy hisszük, az idősebb bölcsebb, többet megélt már, több döntést hozott már, így több tapasztalata van, jobban áltlátja az élet működését. Ugyanakkor nem hinném, hogy a filozófus a múltban él. Talán a múlt alapján próbálja megmagyarázni a jelent, és bár nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ha folyóba lépünk mégis mindig vizes lesz a lábunk, ezt biztosan tudhatjuk a múlt alapján. És bár a szerző nyomatékosan próbálja elhitetni velünk, hogy “csak” egy házasember, én azért filozófusnak tekinteném, ha lehet

Kierkegaard a döntés fontosságára próbálja felhívni a figyelmet. Nagyon tetszett a szemléltető példa, hogy a hajó kormányosa egészen addig hezitálhat, hogy mely irányba menjen tovább, míg a hajó talán neki is ütközhet valaminek. Onnantól kezdve, pedig már mindegy, hogy hogyan döntött volna. Az egész életünk döntések sorozata, és azt próbálja leírni, hogy nem szabad sokáig halogatni ezeket. Ezzel teljes mértékben egyetértek, de szerintem ugyanilyen mértékű hiba, ha túl elhamarkodottan és gondolkodás nélkül döntünk. Viszont a nem döntés is döntés, választás. Ha pedig egyszer döntöttünk, nem szabad folyton visszanézni a múltba és azon merengeni, hogy mi lett volna ha másképp döntünk. Mert ha egy döntést már meghozok, akkor azt már nem tudom megváltoztatni, annak úgy kellett lennie. Legfeljebb tanulni tudok belőle, hogy legközelebb egy hasonló szituációban mit nem szabad választani.
A filozófusok talán a múltat tanulmányozzák csak, ami tényleg hiba, hiszen a jelenben (is) kell élni., Viszont a múlt ismerete is fontos; hiszen múlt nélkül nincs jövő.